Hát..nem is tudom mit írjak. Beléptem, hogy most van időm írni és most meg nem tudok miről.
Minden megy a "rendes" kerékvágásban: vagyis semmi nem történik. Utálom ezt egyébként. Felcsillan egy kis reménysugár és abba kapaszkodunk hogy a végén még nagyobbat essünk pofára...hát velem folyamatosan ez történik...
Már olyan szinten nem bírom elviselni hogy az nem igaz...tönkremegy az életem ebbe a balszerencse és szánalmasságba... A röhej az egyébként, hogy mindent megteszek ennek az ellentétére és mit kapok? Lószart se.. Más meg tékozol meg nagy tróger semmi ember és minden jó megvan neki. Komolyan nem tudom mit csináljak mert az idegösszeomlás szélén állok. Azt sem tudom ezt minek ide írom, így mindenki aki elolvassa majd jót röhöghet. Legalább nekik örömöt okozok.
Egyébként meg, senki nem kíváncsi más bajaira.
(Költészet napja jegyében)

ARANY JÁNOS: KERTBEN

Kertészkedem mélán, nyugodtan,

Gyümölcsfáim közt bíbelek;

Hozzám a tiszta kék magasból

Egyes daruszó tévelyeg;

Felém a kert gyepűin által

Egy gerlice búgása hat:

Magános gerle a szomszédban -

S ifjú nő, szemfödél alatt.

Kevés ember jő látogatni,

Az is csak elmegy hidegen:

Látszik, hogy a halott szegény volt,

Szegény s amellett idegen.

Rokonait, ha van rokonja,

Elnyelte széles e világ;

Nem nyit be hozzá enyhe részvét,

Legföljebb... a kiváncsiság.

Műhely körűl a bánatos férj

Sohajtva jár, nyög nagyokat;

Ide fehérlenek deszkái,

Épen azok közt válogat.

Amaz talán bölcső leendett,

Menyegzős ágy eme darab:

Belőlük elhunyt hitvesének

Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,

Amott sir öntudatlanul;

Ha nő szegény, az életkönyvből

Nehéz első betűt tanul!

Ölében rázza egy cselédlyány,

Duzzogva fel s alá megyen:

"Sirj no, igazán sírj!" kiált rá,

S megveri, hogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,

A fák sebeit kötözöm;

Halotti ének csap fülembe...

Eh, nékem ahhoz mi közöm!

Nem volt rokon, jó ismerős sem;

Kit érdekel a más sebe?

Elég egy szívnek a magáé,

Elég, csak azt köthesse be.

Közönyös a világ... az élet

Egy összezsúfolt táncterem,

Sürög-forog, jő-megy a népség

Be és ki, szűnes-szüntelen.

És a jövőket, távozókat

Ki győzné mind köszönteni!

Nagy részvétel, ha némelyikünk

Az ismerőst... megismeri.

Közönyös a világ... az ember

Önző, falékony húsdarab,

Mikép a hernyó, telhetetlen,

Mindég előre mász s - harap.

S ha elsöpört egy ivadékot

Ama vén kertész, a halál,

Más kél megint, ha nem rosszabb, de

Nem is jobb a tavalyinál.

(1851)